néha teher, néha öröm, néha kikapcsol, néha elfáraszt, néha felvidít.
Régen számtalanszor hallottam, hogy olvasni kell ahhoz, hogy rendes szókincsem legyen, hogy fejlődjek, hogy tájékozott legyek. Leginkább csak legyintettem erre, mert nem gondoltam arra, hogy amellett, hogy örömet okoz egy szép történet és elmenekülhetek általa egy álomvilágba más egyéb hasznom is származna ebből a tevékenységből.
Ekkor még kicsi voltam. Két meghatározó könyvsorozatot olvastam ekkoriban: a Harry Pottert és a Szent Johanna Gimit. Emlékszem, a Harry Pottert elsőben kezdtem el először, amikor tudtam, hogy más kortársaim már bőven túl vannak legalább az első részen. Szerettem volna én is olyan ügyes, okos lenni mint ők, hogy ilyen vastag, nehéznek tűnő olvasmányt hordozok magammal és sajátítom el a tartalmát. Korai volt.
Kellett pár év, mire eljutottam odáig, hogy a Harry Pottert el tudom olvasni, értem is az üzenetét és élvezem, szeretem, falom a lapokat. De az igazság az, hogy hiába az a sok oldal, mégsem volt motivációm más könyvekhez ezen kívül. Ha elkezdtem olvasni, zavart, hogy lassan indul egy történet, nem volt türelmem megismerni a szereplőket, sok esetben pár oldal után úgy döntöttem, engem nem érdekel ez a sztori.
Nem tudom, miért volt ez így. Nem tudom, miért nem bírtam elolvasni szinte egy kötelezőt sem. Nem értem, miért esett nehezemre rávenni magam, hogy elkezdjek egy könyvet. Nem értem, miért adtam fel néhány oldal után és álltam negatívan szinte az összeshez. Az igazsághoz tartozik, hogy lusta voltam és sajnáltam is az időt - nem szerettem volna érdektelen történetekkel foglalkozni, mikor itt van a valóság és élvezhetem azt.
Talán ez a hozzáállás a mai napig megmaradt abból a szempontból, hogy semmiképp sem szeretnék olyan könyveket olvasni, amik lehoznak az életről. Egyszerűen nem. Szeretem a valóságot, szeretem az életemet - ha pedig olvasok, olyan regényeket szeretnék megismerni, amelyek boldoggá tesznek. Imádom a rózsaszín szerelmi történeteket, azokat a női karaktereket, akikkel tudok azonosulni és azokat a baráti szálakat, ahol irigylésre méltó kapcsolat alakul ki a szereplők között.
Ezeket szeretem. És erre a Szent Johanna Gimi ébresztett rá. Mert habár a Harry Pottert egy fantasztikus történetnek tartom, J.K. Rowling pedig olyan fantáziával bír, ami miatt csak tisztelni lehet, mégis elég hamar rájöttem, hogy a fantasy nem az én világom. Főleg nem a filmesített változatok. A Harry Potter könyvsorozatban is leginkább a baráti, családi és szerelmi szálak fogtak meg, a misztikus lények, varázslatok, harcok és ijesztő jelenetek sosem fogtak meg igazán - sőt, kifejezetten megbolygatták a fantáziámat és az álomvilágomat, nem a legjobb értelemben.
A Szent Johanna Gimi megmagyarázhatatlan okokból annyira magával ragadott, hogy háromszor is elolvastam. A lehető legjobb korban kezdtem el, tökéletesen tudtam azonosulni a szereplőkkel és álomszerűnek találtam Reni és a többiek mindennapjait. Minden negatívum ellenére, amely annyira valósághűvé tette az egyébként elképzelhetetlennek tűnő beteljesedett szerelmet.
Ezt követően felpezsdült az olvasási életem, egyre több könyvet vásároltam, amik tetszettek, de mégsem tettek rám olyan mély benyomást, hogy emlékeznék akár a szereplők nevére vagy a történetre. Aztán mikor több olyan könyv került a kezembe, ami nem kötött le, vagy csak telítődtem az álomszerű szerelmi történetekkel, megint egy szünet következett.
Az egyetemi évek alatt elvétve egy-két romantikus regényt lezavartam, de az olvasási kapacitásaim a nemzetközi tanulmányokkal kapcsolatos szakkönyvekben merültek ki. És örültem, hogy olyanokat olvasok, amik hasznosak, amikből tanulok, fejlődök és okosabb leszek. Nagyon sokat tanultam az elmúlt 6 évben, pótoltam azt a sok lexikális tudást, ami korábban hiányzott az életemből. Ez pedig nem kevés idő volt és energia.
És most, amikor a harmadik diplomámtól egy hajszál (másnéven a matematika kurzus) választ csak el, amikor hoztam egy olyan döntést 2023 őszén, hogy harmadik szakdolgozatomat könyves témáról írom, rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Mindig is szerettem írni és olvasni, mégis annyira szakaszosan volt jelen az életemben mindkettő. Ezen szerettem volna változtatni ezzel a bloggal.
Mert azt gondoltam, a könyvek, az olvasás és általánosságban a könyves világ egy olyan álomszerű terület, amihez én nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég olvasott, elég okos, elég tapasztalt. Évek óta foglalkozom könyvmarketinggel, egy ideje pedig belevetettem magam az olvasásba és a könyvelemzésbe. Mindig is inkább verses típus voltam, mind olvasás és írás terén is.
Lényegében ez a poszt egy péntek esti gondolatmenetemet írja le, amit hirtelen felindulásból szerettem volna szavakba önteni. Szeretném megőrizni mindazt a fontos pillanatot és azokat az állomásokat, önvizsgálatokat, amelyek a könyves világomhoz kapcsolódnak. Mert már így is eljutottam egy számomra olyan hihetetlen pontra, amiért sosem lehetek elég hálás. És ki tudja, merre visz még az út.